szabokazmer.hu


Go to content

Johanna és Marco

BELEOLVASÓ

JOHANNA ÉS MARCO

Johanna a harmincas éveinek közepén járt, mikor Marco visszatért Velencébe hosszú, távoli útjáról. E fiatal férfi a húszas éveit éppen maga mögött hagyta, erős és jóképű volt, s ész dolgában is jól állt. Marco ifjúként hagyta el Velencét, jóval több mint tíz évvel korábban, mikor szüleit elvesztve megárvult, s nagybátyja segítségével egy akkor kifutó kereskedőhajón kapott munkát.

Visszatérve sem lett gazdag, de koldulni nem volt kénytelen, mivel tengerentúli idegen országokban, egy másik földrészen s gyakorta az óceánok végtelen világában töltött évei során mindig kitartóan tette a dolgát. Így tarisznyájában volt valamennyi pénz a Velencében újra kezdett napokra, s mellette bőségesen hozott haza élményeket is, történeteket, kalandok emlékeit, a velenceiek többsége által soha nem látott vagy tapasztalt országokból.
Marco nagybátyja időközben elhunyt már, s mivel az öreg nem volt valami bölcs ember, s életét ennek megfelelően elég kuszán tengette, kevéske vagyonát unokaöccse hazatérése előtt rég elárverezték, s szétosztották a hitelezők között. Marco ismét saját magára volt utalva Velence nyüzsgő városában. A zsidó negyedben, amely rég eltűnt szülői házának is helyet adott, bérelt egy szűkös szobát, melyben szerényen berendezkedett. Ismerőse alig volt, kivéve azt a pár negyedbeli öregembert, akik szüleivel és bohém nagybátyjával voltak kapcsolatban. Barátja is egy-kettő akadt csupán, ők is inkább a gyerekkori megkopott élményekből adódóan, nem mély és komoly kötődések voltak.
Viszont jó megjelenése és a távoli országokból hozott színes élményei miatt egyre többen keresték társaságát. Marco ügyes mesemondó volt; szívesen ecsetelte különös történeteit az indusok földjéről, titokzatos szigetek világáról, színes emberekről, néha még harcokról is, no meg közkedvelten a szerelemről. Először a zsidó negyed szerény borkimérésében töltött hosszú órákat újdonsült ismerősökkel, oda betérő vendégekkel, akik szűnni nem akaró csodálattal hallgatták történeteit. Egy kancsó bort a hallgatóság mindig fizetett, miközben ő az érdekfeszítő kalandjait színezte, szemébe hulló hollófekete haját hátra-hátravetve. Néhány héttel később a távoli világokból visszatért fiatalember történetei az emberek napi életének részévé váltak Velencének ebben az elzárt negyedében. A kocsma hallgatósága fizette Marco ételét és italát, sőt, volt, hogy cipész ingyen adott neki lábbelit a mesék jussaként. Marco tehát egyszerűen, de vígan élte napjait a zsidó negyedben, pénzét lassan költve.
Majd amikor már máshol is híre ment Marco különös történeteinek, megesett, hogy az előkelőbb negyed tekintélyes emberei is meghívták társaságukba, hogy ők is élvezhessék a színes s tanulságos meséket. Persze, Marco ekkor már a saját képzeletével is kiegészítette a mondókáit, hogy a hallgatósága számára még ámulatosabbá tegye őket, és ez fokozatosan növelte ázsióját Velence kíváncsi népsége szemében. Odáig jutott, hogy Marco a kanálisok városának elsőszámú szórakoztató történetmesélőjévé vált.
Így tengette napjait, nem bánva, sőt élvezve munkanélküli könnyed életét, s mind több előkelő emberrel ismerkedett meg, és azok rendezvényein is egyre népszerűbb vendégként szerepelt. Persze nem mint közéjük tartozó, csupán mint érdekes s csábítóan jóképű fiatalember, akinek históriáit falták hölgyek és urak.
Egy tavaszi reggelen, mikor ritka alkalomként nem volt meghívása se ebédre, se vacsorára, magában bóklászott a sikátorokban, s bár étel készítésén egyáltalán nem is törte a fejét, mégis a Nagy Kanális partján lévő oszlopos halpiacra tévedt. A piac szélénél ilyenkor, kora délelőtt, tömegesen himbálóztak egymást taszigálva mindenféle csónakok a szutykos vízben. Marco a vásárlókat utánozva mustrálgatni kezdte a tenger ezernyi herkentyűjét, a fekete és barázdált kagylókat a vödrökben, tálakban, a kalamárik mállós kupacait, a kicsiny rákocskák tömkelegét s az ínycsiklandozó termetesebbeket, ahogy meresztették hosszú csápjaikat és bajszukat. Elnézelődött a hangoskodó árusoknál, a kisebb halak számtalan halma mellett, no meg az ezüstösen csillogó nagyobbaknál. Az ijesztő külsővel megáldott vöröses ördöghalnak még az árára is rákérdezett. Persze, egy lődörgő s kissé éhes ember figyelmét legjobban a hatalmas kardhal és a körülötte fennhangon serénykedő árusa keltette fel, miként drága pénzért egyre nagyobb szeleteket hasított ki belőle a falánk velencei polgárok asztalára. A halpiac szokásos bűze nem zavarta, s őt mint itt született embert az sem, mikor halpikkelytől hemzsegő tengeri moszatokat összegyűjtött pocsolyába lépett. Az áruk mellett érdeklődve figyelte az egyszerű embereket is, a vevők aggodalmaskodó kérdéseit, az árusok játékos, figyelemfelkeltő kiáltásait, serénykedését, de valójában üres színjátékát. A pultok és emberek sorai között egyszer csak egy előkelő, hosszú, bordó ruhát viselő, nála idősebb gyönyörű nőre lett figyelmes. A halpiac egyik sarkát határozottan szemmel tartó hölgy senkiről sem véve tudomást haladt a célja felé. Marco követte tekintetével a nőt, sudár alakját, fiatalos vonulását, leomló, vállig érő, gesztenyebarna, hullámos, üde haját, s mikor úgy adódott, igéző hatalmas szemeit, arcának kellemes, szépséges vonalait. Marcónak egyből megtetszett a nő. Látott korábban rengeteg szép nőt, itt is, Velencében, a dalmát partokon is, arabok kendővel eltakart fiatal szűz lányait, no meg a szentföld kurtizánjait és Afrika gyöngyszemeit, de éppúgy a távoli India buja szépségeit, eldugott szigetek könnyedén szerelmeskedő nőit, Ázsia törékeny, kuncogva incselkedő leányait, s nem eggyel szerelmi viszonya is volt távol a pápa hatalmától. De ez a bordó ruhát viselő nő valami más volt. Sugárzott belőle a nőiesség, talán minden férfiban vágyat ébresztve. Marco csellengő napja egy pillanat alatt fordulatot vett. Ekkor látta meg először életében a nőt, Johannát, aki talán életében először jött a halpiacra.



Back to content | Back to main menu