Main menu:
BELEOLVASÓ
Még az ártatlan hetvenes években történt. Ó, azok a békebeli évek! A foglalkozásunk – milyen szépen hangzik még most is – gimnazista, volt. Akkor még szólt a zene, melyről beszélgetni is érdemes volt. A hovatartozásunkat és belevalóságunkat egyszerű dolgok fejezték ki, egy kék farmer, hozzá egy jópofa ing, és mehetsz – fiatal mivoltom – a dolgodra.
Mi volt a dolgom? Mi egy kamasz dolga? Mi egy ember dolga? Nagyon kevesen tudják. Nem úgy, mint az utcánkban hajdan lakott sánta, rokkant férfi. Annak a szegény embernek rettenetes egy társ jutott. Kétszer akkora volt a nő, mint ő, és rendes szőrzetet viselt bajuszka gyanánt. Ám ez az ember mégis tudta, mi volt a dolga.
Naponta, mint rendesen, szegény feje a délelőtt közepén elment a közeli kocsmába, ami állandó szitkozódást váltott ki az élete párjából. A megtermett asszonyság, méretes otthonkájában, öklét rázva káromolta a sánta emberkét a kapujukból:
- Hová mész, te átkozott? Állandóan ellógod a dolgodat, te szarházi!
Így zajlott ez naponta. Egyszer azonban a szomorú képű férfi megmondta az igazságot, amiből kiderült számomra, ő tudta, mi a dolga:
- Mit káricálsz már megint, te hárpia! Mi dolgom van nekem az életben? Így, fél lábbal, rokkantan? Semmi. Pontosabban, hogy menjek a kocsmába. És most hagyj békén! Megyek a dolgomra.
Számomra az egyetlen hihető dolog – talán, egy kicsit annak a jóembernek is köszönhetően –, hogy akkor tűnik elő a szépítő harmónia, ha mindenki tudja a dolgát. A sajátját! Nem a másikét. S mi más lett volna az igazán fontos számunkra a kamaszkorunkban, ha nem a kibontakozó szerelem befogadása. Azokban a gimnazista években ott, és akkor mutatkoztak meg életünkben először azok a meghatározhatatlan érzelmek a gyönyörű, gömbölyded, bársonyos, mosolygós, illatos – és a végtelenségig lehetne sorolni az emlékképeket – lányok iránt. Ez volt a dolgunk; legalábbis nekem ez volt. Persze nem mindig volt ez zavartalan.
A hetvenes évek elején szülővárosomban csak két gimnázium működött. Az egyik és a másik. Az egyik jobb hírben állt, mint a másik. Magam az egyikbe jártam, és akkori legfontosabb dolgom felől én nem panaszkodhattam. Nagyon szép dolgomon fáradoztam nap nap után. Valóban, a mai napig nem felejtettem el a szerelmet. Sem azt a szerelmet. Hála szerencsémnek, hamar beteljesült kirobbanó érzelmem. A gimnáziumi évek elején világossá vált, ki kit szeret. Mármint én őt, ő meg engem. Mi tudtuk ezt, és éltünk is neki. És még egy osztályba is jártunk! Ki akarhat ennél szebbet? Szinte elképzelni sem lehetett volna kedvezőbb csillagállást.
A mi szerelmünk adott volt, no meg szent és megbonthatatlan. A gimnáziumban mindenki tudta jól, főleg a negyedik évben, mikor már többéves múltra tekintett vissza a kapcsolatunk. Még a tanárok előtt sem maradt titok, de ők sem kotnyeleskedtek bele ebbe a kérdésbe. Illetve egyszer mégis.
A harmadik gimnáziumi év végén a ninivei hatalmak politikai megfontolásból nyugdíjazták szeretett osztályfőnökünket. Nem tudtak még egy évet várni. A mi gimnáziumi utolsó évünk kezdete előtt megfellebbezhetetlenül nyugdíjba küldték. Ő az idős, művelt, konzervatív úriemberek típusához tartozott, az akkortájt kihaló félben lévő régi vágású tanár egyik utolsó képviselője volt. Irodalmat és történelmet tanított, nekünk még osztályfőnökünk is volt, az osztály szerette és tisztelte. Csak úgy hívtuk: a Feri bácsi; és óriási szerencsénkre, mi még meg tudtuk ismerni a régi idők tanárját.
De hát leváltották, nyugdíjba küldték, s új osztályfőnököt kaptunk. Milyen ostobán intézte az ügyeit az a rendszer, mert kit kaptunk helyette osztályfőnöknek? Egy orosz és világnézetünk alapjai szakos tanárt.
Minden szempontból az ellenkezője volt a Feri bácsinak. Fiatal volt. Lakkozott hajú. Édesen mosolygós. Mindenféle kockás meg csíkos zakókat viselt. Hozzá színes, mintás nyakkendőket. Egy hatalmas piros köves pecsétgyűrű díszelgett a kezén. Mindennek a tetejébe, oroszt tanított és akkori világnézetet.
Nekem! Oroszt, meg világnézetet? Pedig mily világos, mit gondoltam én akkori világnézetemnek. Hát nem az oroszt meg a marxizmus alapjait, hanem valami egészen mást, amit nem neveztek akkoriban tudománynak, sem művészetnek. Ideológiai alapon biztos nem. Pedig ha tudták volna, milyen komoly tudomány, milyen kifinomult művészet! Mindenesetre engem elfoglalt a világ legszebb művészi tudománya, a szerelem; s isten látja lelkemet, nem én kerestem a bajt. De akadt, aki élesztgette…